http://hatalmijatekok.blogspot.com/
Az apám lehülyézett, az anyám viszont azt mondta, meg tud érteni.
Aztán két pillanattal később ő is lehülyézett.
Szerinte Ted jóképű, tehetséges, sikeres és még szeret is engem, így nyafogás és ostoba tinikre jellemző lázadás helyett inkább mindent meg kellene tennem érte, valamint a házasságunk megmentéséért. Egy ideig csak ültem a nagy, süppedős fotelban, bőszen bólogatva minden egyes mondata alatt, de közel másfél óra után elkezdett fájni a nyakam, ráadásul meguntam a szentbeszédét is.
Kiábrándító mindezt olyan ember szájából hallani, aki nagyon jól tudja, miért akartam már a kezdetekben elválni Tedtől. Ha valakinek, hát neki tudnia kellene. Ennek ellenére legyűröm a bennem tomboló késztetést, és inkább megpróbálom értelmesen eltölteni azt a néhány órát, amit kivételesen egyedül töltök velük. Normál esetben vagy Ted folyamatos smúzolása borítja fel a hangulatot, vagy a nővérem hisztije, netán Ted és a drága sógorom egymást felülmúlni próbáló sztorizgatása.
Körbenézve a nappaliban megakad a szemem az esküvői fotónkon. Ott a nővérem és az idősebbik bátyám esküvőjén készült kép is, de a miénk, ezt túlzás nélkül állíthatom, messze túlszárnyalja azokat. Hónapokkal az eredeti esküvőnk után tartottuk, addigra már teljesen másféle kapcsolat volt köztünk, mégis mind a ketten boldognak tűntünk. Ki tudja, talán azok is voltunk. Még egyszer, újra, őszintén boldogok és szerelmesek.
- És Angievel mi a helyzet? - fordulok hirtelen anyámhoz, aki a kanapén ül apámnak dőlve. Csodálom, amiért annyi év után is szeretik egymást, veszekedni pedig szinte nem is halljuk őket.
- A nővéred, miért nem hívod fel?
- Az oroszlán is szép állat, mégse mászok be a kifutójába, hogy lássam megvan-e - felelem egy könnyed vállvonás kíséretében.
Dolgozom egy fantasyn. Az alapja egy korábbi ötletem, valamint egy fanfiction, amit pár éve írtam. Szerintem egy részét egy rövidebb novellában megírom nemsokára, mert a szakdolgozat leszívja az agyam. Addig is itt egy részlet, ami kb. semmit nem árul el, maximum azt, hogy a novella tervezett főszereplője a regényben nem éppen barátságos arcát mutatja majd meg.
Dana éppen kioktatja a démon sereg vezérét...:
- Nem érdekel, és időm sincs arra, hogy érdekeljen. Tudod, elsősorban éppen ezért neveztelek ki az hadosztály élére.
- Ez nem egy hadosztály, hanem egy társaság.
- Elnézést, micsoda?
- Egy társaság.
- Mégis mióta?
- Nem sokkal az újjászületését követően neveztük át.
- Fantasztikus! Katonáknak kellene lennetek, harcosoknak, nem pedig egy rohadt társaság tagjainak! Miért nem nevezitek át egyszerűen Egyesült Kiscserkészeknek? Vagy a Holt Költők Társaságának? Ó, várjunk csak, abból még szerzői jogi problémák is lehetnének, úgyhogy csak maradjunk az Egyesült Kiscserkészeknél, rendben?
Egy történet, két szempont.
Daisy Wilson bérgyilkosként dolgozik, felbérelik egy gyilkosságra, amit az utolsó utáni pillanatban visszavontak. Hálából kimossák az agyát, mellékhatásként pedig néha elfelejt bizonyos dolgokat, mint például a gyilkos eszközt nem a tetthelyen hagyni... A baj csak az, hogy ezzel magára húzza a gyilkosságiakat. Vajon van menekvés egy homályos helyzetből, ahol senkiben sem bízhat?
Kara Westbrook és Eric Bancroft gyilkossági nyomozóként dolgozik a New York-i Rendőrkapitányságon. Egy nap rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek: a nő a szállodai szobájában vágta el a saját torkát - legalábbis a jelek szerint. Aztán kiderül, hogy mindezt csak így rendezték, de a nyomozást valaki, vagy épp valakik folyamatosan szabotálják. Meg tudják találni a gyilkost, mielőtt ő találja meg őket?
A bejegyzések két blogon kerülnek fel, az elsőt ezen a linken találjátok.
Mikor kisétálunk a többiekhez a hátsó kertbe, néhányan sokatmondó pillantásokat vetnek felénk, s egy idősebb, konzervatív családból származó nő megvetően forgatja a szemeit. Minden bizonnyal vizuális típus, így a prűdsége ellenére is akarva-akaratlanul átgondolta, mit, hol, hogyan csináltunk odabent, majd újra belemélyed a barátnőjével folytatott társalgásba. Megint mások egyszerűen csak elvigyorodnak és a fejüket rázzák, köztük a meglepően fiatal és csinos hivatalnokfeleség is, aki rögtön ezután buja mosollyal súg valamit a férje fülébe. A férfi elmosolyodik.
- Ted, Ted, Ted - Elliot, akinek baritonja egy szempillantás alatt kizökkentett a gondolataimból, sokatmondó mosollyal az arcán sétál hozzánk. Ezen nem tudok meglepődni, mivel még az egyetem alatt ő vitte először Tedet sztriptízbárba, mintegy megalapozva az életük végéig szóló szoros barátságukat néhány itallal, valamint tangákba dugott egydollárosokkal. - Tudom, hogy odáig vagy Daniért, de igazán kibírhatnád addig, míg mindenki hazamegy.
- Elliot, fogalmam sincs, miről beszélsz - jegyzi meg vigyorogva, majd hozzáteszi: - Fogalmazhatnál kicsit érthetőbben is.
Elliot legyint. Első ránézésre azt mondanám, most volt manikűrösnél. Vagy tegnap, de mindenképp a közelmúltban. Esküszöm, többet jár ilyen helyekre, mint én.
- Inkább nem tenném.
- Még mindig egy perverz alak vagy - vetem oda neki gúnyosan.
- Köszönöm, drágám, ezt mindig öröm egy nő szájából hallani.
Az esetek többségében ezek az eleinte még humorosnak is felfogható élcelődések idővel heves vitába csapnak át, amit aztán Tednek kell megfékeznie, ha nem szeretné valamelyik pletykalapban viszontlátni az egyik kiszivárogtatott veszekedést. Most azonban megláthatott valakit a tömegben, mert szokásával ellentétben nem szakít félbe minket, hanem a kert egy távolabbi pontja felé mered. A pillantását követve rögtön megértem, ki terelte el a figyelmét.
Kétségbeesetten fordulok Elliot felé, s mivel más választásom nem maradt, karon ragadom és közelebb húzom magamhoz. - Tudod mit? Megengedem, hogy most elrángasd a férjem valami rád jellemző mocskos kis pletykálkodásra - közlöm elfojtott hangon.
- Megengeded? - kérdez vissza ugyanolyan halkan. A karját időközben kiszabadította, és lila nyakkendőjét kezdi igazgatni egy hiénáéra emlékeztető vigyorral az arcán. - Milyen kedves tőled, hogy a szokásosnál kicsit hosszabbra engeded a pórázát.
- Nem lenne szükség rá, ha a hozzád hasonló barátai nem jelentenének potenciális veszélyt a karrierjére. Akad a vendégek közt néhány olyan, aki bármire hajlandó lenne azért, hogy besározza Ted nevét, szóval bocsánat, ha aggódom érte.
Mit sem törődve a ránk irányuló gyanús pillantásokkal, felnevet. Jóízűen, mintha valami rettentő vicces dolgot meséltem volna. - Aggódsz? Édes szívem, te nem aggódsz érte, egyszerűen csak félted a helyed.
- Mi van?
Theodore, az én drága férjem időnként rettentő ostobán tud viselkedni. Ez annak függvényében, hogy egyébként rettentő intelligens alak, ráadásként Seattle polgármestere is, igencsak lehangoló hír. Hosszú éveket töltött a jogi egyetemen, ahol saját perverzióit kiélve büntetőjogra szakosodott, majd valamivel később politizálni kezdett. Sok más politikussal ellentétben nincs feltétlenül szüksége mindentudó tanácsadókra, hogy remek ötletekkel rukkoljon elő, ám az utóbbi hetekben csupán egy koktélparti megrendezésére futotta a fene nagy intelligenciájából. Nem tudom, mi van vele, mert akárhányszor közel kerültünk a témához, visszahúzódott a csigaházként funkcionáló dolgozószobájába.
Egy aprócska hang legbelül, mint mindig, most is azt súgja, ne akarjam tudni, mit csinál ilyenkor odabent, teljesen egyedül, de ma, mikor a házunk tele van egy rakás sznob idiótával, valahogy nem akaródzik ilyen apróságokkal foglalkoznom. Nagyon remélem, hogy az egész csak egy ostoba vicc a részéről, semmi több. Kezemben egy pohár sárgás színű koktéllal - melyet egy idős hivatalnok meglepően fiatal és csinos feleségének orra elől halásztam el - lépek be a dolgozószoba kétszárnyú cseresznyefa ajtaján.
- Tudod, drágám, azért ez már a pofátlanság netovábbja - vágok bele a mondandómba azon nyomban.
Meglepően nyugodt hangon szólaltam meg, amit minden bizonnyal a sokadik alkoholos italnak köszönhetek. Ritkán iszom, de akkor általában jó okom van rá. Csupán ekkor, néhány pillanattal a hatásos belépőm után tűnik fel, hogy Ted a kényelmes bőrfotel helyett inkább az egyik könyvespolc előtti üres padlót választotta ülőhelyül. Kék szemei kíváncsian fürkésznek, míg én az asztala előtt állva várom a választ a kérdésemre.
Egy kérdésre, amit tulajdonképpen fel se tettem.
Persze a beszélgetéseink az utóbbi időben másból se állnak, mint ilyen fel nem tett kérdésekből, vagy ki nem mondott szavakból. Nagyjából mindenki azt hiszi, olyan jó az összhang köztünk, hogy egymás megértéséhez már nem is kell kommunikálnunk, ám az igazság épp az ellenkezője.
- Neked meg mi bajod? - kérdezem gyanakodva, és teszek egy tétova lépést felé, mintha csak egy partra vetődött ismeretlen állatfajt szándékoznék közelebbről megnézni.
Ted nem válaszol, csupán beleharap az alsó ajkába, és villámgyorsan, igazi politikushoz méltó módon témát vált. - Most kivételesen miért vagyok pofátlan?
- Ó, nem is tudom, mondjuk mert koktélpartit rendezel, mikor odakint a tüntetés kezd eldurvulni? Ráadásul - folytatom, miután iszom egy kortyot -, ha mindez nem lenne elég, még el is tűnsz. Mi ütött beléd? És különben is, miért a földön ülsz?
- Beszéltél Jimmel, ugye?
A kérdés burkolt lényege nem az, beszéltem-e a rendőrség különleges osztagának parancsnokával, sokkal inkább az, hogy beszéltem-e magával a civil férfival, aki korához képest pofátlanul jóképű. És agglegény, ami sokak esetében nem elhanyagolható tényező.
- Ha már egyszer meghívtad, kénytelen voltam - vonom meg a vállam. - Vele, és az összes többivel is, ha már itt tartunk, mert te arra sem veszed a fáradtságot, hogy...
- Jó, elég, elsőre is felfogtam - szakít félbe felemelt kezekkel, majd következő mozdulatként kigombolja fehér ingének felső két gombját. - De a többi vendéggel legalább nem csalsz meg - teszi hozzá hirtelen. A hangja hihetetlenül keserű. Sose hallottam még ilyen hangnemben beszélni, úgyhogy ez igazán váratlanul ért.
Egy röpke pillanatig megdermedek, de aztán gyorsan kiiszom a beazonosíthatatlan sárga koktél maradékát és az asztalra teszem az üres poharat. - Ezt a baromságot meg mégis honnan veszed?
- Jézusom, Danielle, tényleg azt hitted, nem fogok rájönni? Ennyire nem nézhetsz hülyének! - fakad ki.
Danielle Wilson legfőbb problémája, hogy kiigazodjon politikus férjén. Anno a szerelemtől elvakultan feladta érte a karrierjét, ehhez képest most kölcsönösen megcsalják egymást, és a házasságuk, de legfőképpen a boldogságuk már csak látszat.
Amikor azonban végre ráébrednek, hogy van értelme párterápiára járni, és Danielle is lezárja kapcsolatát a szeretőjével, a férje éppen a másik férfival együttműködve tesz nyugtalanító bejelentést.
A londoni száműzetés során Dani volt kollégájával együtt idézi fel a múltat, és kénytelen szembesülni olyan döntésekkel is, amelyek ha nem születnek meg, talán az élete is egészen máshogy alakult volna...
